Beverly Hills-i zsaru zenéjét már unja, a buszozást még jobban, a matektól pedig fél kicsit- Tóth Gabriella, a magyar kézilabdasport nagy reménysége a sportsikerek mellett az érettségire készül.
Pam-pam-pamparampampamm, pam-pam-pamparampampamm, pampampampam-pamparampam, pamm. És mindez a nyolcvanas évek legsötétebb bugyraiban keletkezett szintetizátorhangzással, hiába, A Beverly Hills-i zsaru főcím dalával még mindig vallatni lehet. Még csak húsz perce vagyunk a győri Bercsényi Miklós iskolában, de már háromszor megborzongtunk tőle, merthogy ez helyettesíti az iskolacsengő hagyományos berregését. Tóth Gabriella pedig utána sem mer számolni, ő hányszor hallotta már.
"Négy éve minden áldott nap- nevet fel az utóbbi tíz év legnagyobb magyar női kézilabdás tehetsége, aki egyrészt negyedikes gimnazista, másrészt csapatával, a Mosonmagyaróvár KC-val a kiesés elől menekül a magyar bajnokságban, de válogatottként már a fél ország megismerte a tavaly decemberi hazai Európa-bajnokság után. - Szóltunk, hogy nem lehetne-e esetleg lecserélni, de aztán elhalt a dolog. Sebaj, ezt a pár hónapot már kibírom."
Merthogy nemsokára jön az érettségi, ami önmagában is nemes feladat az egyszeri tizennyolc évesnek, hát még ha közben reggel-este edzésre kell járnia, és olykor még a Győri Audi ETO KC Bajnokok Ligája- győztes felnőtt csapatába is meghívják az embert tréningezni.
"Sűrű élet az biztos"- mosolyog Tóth Gabi, aki egyfolytában mosolyog, ha már itt tartunk, legalábbis a szemében mindig ott a huncut csillogás. És ez nem csak nekünk tűnik fel: "Még nincs ott a neved, huncutka!"- évődik vele egy arra járó tanítója, amikor a Bercsényi iskola olimpikonjait felsoroló márványtábla előtt fényképezkedik. (Na meg ha minden jól megy, jövő nyárra már fel is kerülhet a neve a táblára.)
"Úgy érzem, szeretnek a tanárok, azt mondják, értékelik, hogy nem szálltam el magamtól- jegyzi meg Tóth.-De miért is tettem volna? Ha nem a kézilabdáról van szó, ugyanolyan vagyok, mint bármelyik gimnazista. Legfeljebb annyi a különbség, hogy az osztálytársaim szeretik, ha mesélek, mi történt egy-egy meccsen, edzésen - azt szokták mondani, órán sincs akkora csend, mint olyankor."
És Gabit nem kell nagyon noszogatni, hogy beszéljen: ha az erdő közepén kerülne sztoriba egy tisztáson, alighanem percek alatt körbeülnék az állatok is. Más kérdés, hogy azért ez nem mindig előny.
"Órán is ilyen kis aktív vagyok, be-beszólok, úgyhogy ha rossz kedvem van, és csak ülök csendben, meg is szokták kérdezni a tanárok, mi a baj … - jön megint az ellenállhatatlan nevetés. - De nem voltam annyira rossz gyerek soha, nem törtem be ablakot például - viszont ha felidegesít valaki, nem hagyom magam. Kiskoromban a fiúkat is megvertem, ha valaki bekóstolt, én már óvodában is kiálltam magamért."
Közben előkeresi a matekkönyvet a fényképezéshez a festői összevisszaságot rejtő lánytáskából.
"Néhány könyv, edzéscucc, ja és persze kaja, mert ebédelni nem nagyon van időm. Szendvicseken élek… Aztán este otthon eszem meleget. Na, itt van - mérsékelt örömmel húzza elő a példatárat. - Ha valamitől, a matektól félek egy kicsit, de sokat foglalkoznak velünk a tanárok, bár nekem általában edzésem van olyankor… Leginkább az megterhelő, hogy mindennap, mindenütt száz százalékot kell nyújtanom. Ennyiből várom már az érettségit, mert az NB I -es kézilabda mellett azért sok a gimi. Reggel nyolctól edzünk, akkor félig még alszom… Aztán vége, és ha Róth Kálmán bának, az edzőnknek jó napja van, behoz minket kocsival a suliba, másképp viszont marad a nyolcas busz meg tizennégyes busz, mert ugye Győr túlsó sarkában van a csarnok, mint az iskola. Jó esetben itt vagyok harmadik órára, aztán a hetedik óra után irány vissza edzeni. De legalább korán hazaérek, ha szerencsém van, és nem csak késő délután van edzésünk - már amennyire az este hat óra korán van … Kilenckor már ki is dőlök, olyan hulla vagyok. De ezt a két hónapot csak kihúzom valahogy, utána már nem kell bejárni a suliba, csak készülni otthon az érettségire. Remélem, rá tudom majd venni magamat."
Szóval Tóth Gabinak a nem átlagos tizennyolc évesek életéből csak a néhány hetente összehozott, szórakozással töltött este marad (mint megtudjuk, ha nem szalagavatóról van szó, szívesen táncol, nem csak magányosan unatkozik a klub sarkában), illetve az alkalmankénti, barátok nélkül töltött szabad hétvégék abszolút tinédzsertünetnek számító tehetetlensége.
"Olyankor a szüleimet idegesítem - századik vásott mosoly. - Kézimeccseket nézek, sőt focit is. Milan-drukker vagyok, mint nálunk az egész család, szoktam kiabálni is a tévével. Egyébként is sokat focizunk edzésen, és megjegyzem, lányokhoz képest tisztára jók vagyunk. Fociban is szívesen passzolok, mint kéziben, de amikor a többiek üres kapura is mellélövik, akkor ideges leszek, és inkább elrúgom én … Pedig az életben nem könnyű felidegesíteni, a pályán viszont néha ledobom a láncot. Nemrég kaptam is egy kiállítást emiatt, közölte a játékvezető, hogy most már elég volt a hisztiből … Próbálok leszokni róla, mint a káromkodásról: minap volt tévés meccsünk, és szólt utána anyukám, hogy le lehetett olvasni a számról, mit mondtam magam elé."
A hétköznapokban viszont szerencsére inkább a lefegyverző szertelenség árad Tóth Gabiból. Hosszú pályafutást és válogatottbeli sikereket tervez, de még azt sem tudja, nyártól hol szerepel majd - a Győr Bajnokok Ligája-címvédő csapatában is kiköthet. Méghozzá immár érettségizett hölgyként - bár az az érzésünk, egy papírtól még nem fog tökéletesen megkomolyodni.
Hál' istennek.
Szeret parancsolgatni.
Oké, érettségi, de mi lesz utána? Tóth Gabriellát még korai erről kérdezni. " Bevallom, nem tudom, mi legyen a továbbtanulással - gondolkodik el. - Egy évet biztosan kihagyok, akkor csak a kézilabda lesz az életemben, és aztán majd meglátom. Szeretnék tanulni valamit, a sport közelében maradni így vagy úgy, de edző például biztosan nem lesz belőlem … Parancsolgatni mondjuk szeretek, de akkor sem nekem való. Nem volna türelmem hozzá, hogy kétszer-háromszor hiába mondok el valamit, nem azt csinálják a gyerekek. Nem mintha mi mások lennénk az Óvárban: néha jobb, hogy nincs mikrofon az öltözőnkben egy-egy szünetben, amikor Kálmán bá belekezd …"
Kézilabdás, ütemérzék nélkül
Ha a tanulás nem jelentene elég elfoglaltságot a kézilabda mellett, még ott az ilyenkor szokásos ünnepségsorozat is.
"A nyolcadikos ballagásom idején meccsen voltam, szóval gondoltam, legalább a szalagavatót ne hagyjam már ki! - mondja. - A tavalyi évfolyamból a kéziseknek csak épp feltűzték a szalagot, amikor volt rá idő, mert a rendes szalagavató idején Franciaországban voltunk kupameccsen, és az nem az igazi. Mondjuk cserébe ők teljesen megúszták a táncot … Én meg voltam talán öt próbán a húszból, úgyhogy mi, sportolók álltunk az utolsó sorba: azt sem tudtam, mit kell táncolni, csak kalimpáltam, lóbáltam a kezemet. Szerencsére nem nagyon látszottam … A kézilabdásoknak valahogy nincs ütemérzékük. A keringőt ki is hagytam - azt kellett volna még, hogy magas sarkúban táncoljak … Nem nekem való."
Királylány
"Ez a fotó egy farsang előtt készült, méghozzá nem Komádiban, ahonnan származom, hanem Berekböszörményben, ahol apukám katonaként szolgált annak idején. Négy- vagy ötéves lehettem, és nyilván királylánynak öltöztem - szerintem nincs olyan kislány, aki egyszer ne lett volna királylány …"
Legyen kitartó a pasi!
Az 50 első randiban ugye az a lényeg, hogy a női főszereplő, Lucy minden reggel úgy ébred, hogy nem emlékszik rá, mi történt vele október 13. óta, úgyhogy a férfi főszereplőnek, Henrynek minden reggel újra meg kell hódítania. Ezt bírom benne - hogy a srác ennyire kitartóan küzd, és mindennap újra megpróbálkozik valamivel, hogy a lány beleszeressen. Ez így helyes: egy pasi legyen kitartó!
FORRÁS:
Nemzeti Sport Krém, Bálint Mátyás
2015. március 08.